1985 decemberében nagyon hideg volt, a sor az osztrák-magyar utakon pedig végeláthatatlanul hosszú. Béla, a 23 éves sikeres üzletember karácsony előtti utolsó üzleti útján másodmagával túlórázott. No nem holmi félbehagyott ügylet miatt, hanem a természet, a legnagyobb úr akaratának okán – lévén, hogy az egyébként is csúcs ünnepi forgalmat teljesen megbénította a hatalmas mennyiségű téli csapadék.

Bélát munkáltatója küldte autóval 21-én Stuttgartba, a családfő pedig a szokott módon köszönt el szeretteitől: - Legkésőbb 23-án otthon vagyok, 24-én pedig már együtt szerezzük be a fát, az a nap végre már csak a miénk. Ő maga is nagyon várta már. Kisgyermekei (6 és 8 évesek) évközben is nehezen viselték édesapjuk üzleti ingázását, de ez az ígéret jól hangzott; addig majd segítenek anyának sütni-főzni, gondolták, apa pedig biztosan siet haza, és végre itthon is marad. Ahogy kellett, személyautóval – és egy kollegával – hősünk célba vette a sváb várost, lefolytatták a halaszthatatlan tárgyalásokat német partnereikkel, majd boldog karácsonyt kívántak egymásnak – 22-én este úgy feküdtek le a középszerű belvárosi lakosztályukban, hogy a következő éjszakát már a legkényelmesebb szálláshelyen tölthetik: az otthonukban.

- Ha Pesten is így néz ki minden, a gyerekek biztos nagyon élvezik – sóhajtott Béla reggel, amikor hófehér látkép tárult elé a hotel ablakából. Még decemberhez képest is szokatlanul havas volt a táj, és csillapíthatatlanul érkezett az utánpótlás is. Munkatársával, Sándorral reggeli után, indulás előtt elmentek a közeli bevásárlóközpontba, ahol természetesen egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak. Béla fejben ekkor már a magyar fővárosban járt, a boldog családok láttán csak az övéire tudott gondolni. A pár kiegészítő apróságon kívül vásárolt gyermekeinek déligyümölcsöt is. Visszaemlékezett, hogy még az ő gyermekkorában is jellemző volt, hogy ilyesmit csak az év utolsó hónapjában kaphattak, úgymond a Jézuska hozta. – Mégis felnőttünk, viccelődött vele alkalmi útitársa, aki idősebb volt hősünknél. Eközben Budapest kisebb mennyiségben látott csak havat, ellenben szigorú mínuszok röpködtek, ami alól a Wekerle lakótelep sem volt kivétel. A gondos, fiatal feleség és a két apróság mégsem fázott a 23-as számú házban – melengette őket a tudat, hogy a családfő estére hazatér. – Már biztos úton van – ismételgették egész nap az utódok. Tudni kell, hogy a Stuttgart-Budapest távolság „békeidőben” nagyjából 10 óra autóval – az igazi télvíz idején ez az időintervallum csak több lehet. – Biztos úton van – ismételgette reménykedve a háziasszony is. Azt se felejtsük el, hogy 1985 még nem a mobiltelefonok, pláne nem az okos készülékek kora volt.
A munka hősei, vagyis a Sándor és Béla Németországtól elköszönve boldogan hajtott át a salzburgi határon, 17 órakor már az osztrák fővárosban voltak, ám a bécsi szelet hazája fogságba ejtette őket – pontosabban annak kivezető útján a több karambol, megcsúszás okozta torlódás. – Vacsorára már nem érünk haza, még szerencse hogy elcsomagoltattuk a hotelben a maradékot – mondta előrelátóan Sándor, aki megijesztette ezzel Bélát, hiszen ő még éjfél előtt haza szeretett volna érni, és ennek hangot is adott. Jól menő üzletemberként nehezen viselte, ha tervei nem sikerültek elsőre.

Mivel a természet nagy úr, előkerült hát a maradék mellett a pokróc és a zsír is. Szükség is volt a kártyajátékra, hiszen már 20 óra volt, de a sor még mindig tartotta magát. Innentől következett a holtpont. Budapesten az aggódó család, Ausztria sztrádáján az egyre feszültebb hangulat, és sötét, és hideg, és kilátástalanság. Ezekben az órákban Sándor tartotta a lelket Bélában. – Tudod fiam, szerencsés vagy, hogy van hova sietned. Sándor megrögzött 40-es agglegény volt, akinek már a szülei sem éltek, úgy érezte hát hogy eljött az idő némi atyai gondoskodásra az ifjonc Béla reményei táplálásának érdekében. – Az imént laktunk be a Stuttgartból hozott fasírozottal és bejglivel, egy szavunk sem lehet, hanem csak képzeld el azokat a szerencsétleneket, akik miatt mi most itt állunk. Isten adja, hogy nem történt velük nagyobb baj, és épségben hazaérnek ők is – zárta bölcseletét. Milyen igaz – mormogta magában Béla, aki a gyengébbik nemhez kötődő legutóbbi viszonyról kezdte faggatni korosabb munkatársát. – Hát, a nyáron megismerkedtem Balatonfüreden egy kedves felszolgálólánnyal, vele leveleztünk e hónap elejéig, aztán sajnos elfoglaltságom, és talán korom miatti feledékenységemből adódóan is, még a karácsonyi üdvözlőlapot is elfelejtettem postázni neki. – No, megállj „öreg”, ígérd meg, ha egyszer elindul ez az istenverte kocsisor, személyesen viszed el neki – bíztatta utolsó reményében Sándort Béla, akinek ez a vágya kevéssel 23 óra előtt valósult meg – hála a sógorok gyorsaságának, rend lett az utakon. – De te Bélám, így is eléggé elkéstél otthonról, az hatalmas kitérő volna ! – Öreg, ígérem, arra megyünk, ha valaha kiszabadulunk innen – zárt Béla, aki nagyon legbelül nagyon hálás volt Sándor bátorító szavaiért. Nem sokkal egy óra előtt már Balatonfüreden járunk. Sándor nem akart zavarkolódni az éjszakában, így hát csak mappájában őrzött ünnepi képeslapját hagyta a Petőfi utcában – Jobb később, mint soha, gondolta magában egészen elégedetten. –Hátha ez a lány ébreszti fel benned az alvó oroszlánt, lehet a következő ünnepkor már Te is siethetsz valahová – ugratta fiatalabb az idősebbet, akik egész összebarátkoztak a várakozás óráiban. Hiába, a remény közös nyelv a bajbajutottak között.

24-én, hajnali 3 óra 24 perckor érkezett a céges autó a Népligethez, ahol Sándor kiszállt. – Köszönöm neked az utat, és a lehetőséget Bélám, azt hiszem jól fog esni a pihenés mindkettőnknek. - Én köszönöm Sanyi, (merthogy a végére már Sanyi és Bélám kapcsolat alakult ki a munkatársak között) most pedig sietek ki-ki irány haza! – búcsúztak egymástól a felek.

Percekkel 4 óra előtt már a Wekerle 23 udvarában pihent a sokat látott jármű, Bélánk pedig a hitvesi ágyban, a gyermekek mellett feküdt. Csak pár nap telt el 21-e óta, de különösen az elmúlt este történései után hősünk úgy érezte, mintha évek óta nem érezte volna azt a különös érzést, amit azon az éjjelen, abban a bizonyos ágyban. Fáradtsága ellenére nem tudott elaludni. Újdonsült barátja, az „öreg” szavai jártak a fejében. Boldog volt, amolyan karácsonyi csodaként emlékezett vissza a nehéz, mégis baráti hazaútra. Boldog volt, mert végre hazatért.

Békés, boldog karácsonyt kívánunk az infoTapolca minden kedves olvasójának!