Most, hogy talán hónapokra megszabadultunk a hótól – ne kiabáljuk el, hiszen a tél makacs ellenfél, ezt legutóbb is bizonyította – ideje köszönetet mondani azoknak, akik országszerte sokaknak segítettek átvészelni az évszak nehézségeit. Ugyanakkor időleges foglalkozni helyi problémákkal is.

A fotó vasárnap, tehát március 17-én készült városunk egyik forgalmas, sűrűn lakott területén a délutáni órákban. A kritikus útszakaszokat ekkor már újra megnyitották, mondhatni helyreállt a rend – kivéve a Kazinczy teret; a fényképen különben jól látható, hogy olyan sűrű hótakaró máshol már nem látható, mint az úton, ott viszont majd másfél sávnyi helyet követel magának. Tudomásom szerint fennakadást nem okozott az ott lakók életében a természet szabta útzár, mégis úgy gondoltam, talán megér pár sort a jelenség. Távol álljon tőlem a vészharangok kongatása, köznyelven szólva a károgás, – a 20-as éveim elején talán ennek még nincs is itt az ideje – mégis, az adott pillanatban első látásra balesetveszélyesnek ítéltem meg a helyzetet. Városszerte letakarították az utakat, már nem is fagyott, tehát el tudom képzelni, hogy a térre vezető kanyart valaki esetleg nagyobb tempóban vegye be – a „fél” sávnyi szakaszról érkezővel találkozva ez könnyen vezethetett volna kisebb koccanáshoz, esetleg hirtelen mozdulathoz. De kár is túlragozni, napokkal a „katasztrófa” után annak a pár méternyi szakasznak egyszerűen nem szabadott volna úgy kinéznie, ahogy – ezt talán nem egyedül vallom így.
Kínálja magát a kérdés, hogy a városban valószínűleg körbejáró hókotró hogyan hagyhatta ki ezt a fontos szakaszt? A válasz nem lényeges. Most mondanám, hogy egy jobb lakóközösség lakói vasárnapra már eltakarították volna onnan azt a pár lapátnyi havat, de persze ezt nem várhatom, várhatjuk el senkitől – megjegyzem, pár kilométerrel arrébb, a mi utcánkban működött a hagyományos, kétkezi módszer. Talán nem is az ő, vagy a mi dolguk lett volna, de megtettük, saját magunk érdekében.

Elhagyva a „kritikus” métereket, eszembe jutott a nagy igazság: sokszor nem is a természet, vagy a körülmények szabják életünkben a legnagyobb gátakat.